Nagy költőnk, József Attila, a hagyatékában
fennmaradt egyik töredékében írja: „A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan
sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a
lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete.
Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját, az udvar sarkában
gubbasztó, maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval
nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.”Nincs
költőnk, ki ne vallaná: nyelvünk a legcsodálatosabb hangszer, mely képes
kifejezni mindannyiunk gondolatait, érzéseit, örömét, bánatát, töprengését
éppúgy, mint a legelvontabb filozófiai következtetéseket vagy a természettudós
szigorú egyértelműséget követelő, bonyolult felfedezéseit. A kifejezés
lehetősége sokszínű, mert a nyelv lényegében ugyanazt a cselekvést,
tulajdonságot, dolgot többféle, árnyalatokban eltérő szavakkal, kifejezésekkel
képes megnevezni. A nyelv gazdagsága és sokszínűsége vitathatatlan. A
kérdés csak az, hogy ki-ki birtokában van-e a nyelvi és nyelvtani
változatoknak, ismeri-e a stilisztikai lehetőségeket, a fogalmazás és
szerkesztés szabályait? Az igenlő válaszért mindent meg kell és kellene tennie
a családnak, az iskolának, a közösségnek, mindannyiunknak.
Részlet az előszóból
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése