2021. december 30., csütörtök



Aki ezt a könyvet elolvassa, azt a kézzelfogható megállapítást szűrheti le belőle, hogy ez nem csupán a zsidóság elleni elképzelhetetlen hajsza történelmi dokumentuma, amelynek beláthatatlan jövendő időkre elriasztó példa gyanánt kell szolgálnia, hanem az a vadállati kegyetlenség, amely a sötét emlékű fasizmust jellemezte, és vele együtt a német haláltáborokat létesítette, nem csupán zsidó-, hanem éppoly keresztény-, mint zsidóügy, mert hiszen a fasiszták keresztényeket is éppen úgy üldöztek és halállágerekben kínoztak halálra, mint zsidókat. Ez hát nem zsidó-, de nem is keresztény-úgy, ez egész Európa, sőt az egész földkerekség minden kultúremberének ügye, amelyet ily történelmi dokumentumok segítségével lehet csak megismerni, és talán örök időkre felszámolni.
Ez a könyv, azonkívül, hogy történelmi dokumentum, az apai szeretet himnusza is. Szinte első lapjától az utolsóig végigvonul rajta a fia életét féltő, azért aggódó, és fiáért saját életét is feláldozni kész apa végtelen szeretete, amely valóban csodákat művelt, és minden akadályon át győzedelmeskedő, mérhetetlen, szinte csodatevő akaraterőt jelent.
Ez a könyv voltaképpen egyéni élmények tükörképe, de ugyanakkor kaleidoszkópja azoknak a kisebb-nagyobb, szörnyűbb vagy kevésbé szörnyű eseményeknek, amelyek úgy, még a rettenetes testi és lelki szenvedések között is élesen figyelő ember és nem utolsó sorban: tehetséges elbeszélő meglátásainak prizmáján keresztül, bár nem csillogó, hanem sötét, sőt fekete színek tömegével váltakoznak lelki szemeink előtt, és amelyek hol borzadállyal, hol meg az emberi gyarlóság fölötti felháborodással vagy éppen megvetéssel töltenek el bennünket. Ismétlem: egy ember élményeinek visszfénye ez a könyv, de ezek az az elbeszélő meglátásainak színein, realitásain keresztül mégsem egy ember egyéni ügyének mutatkoznak, hanem egy egész – hála az Égnek, elég rövid – korszak sötétségére vetnek világosságot, és ez a könyv ezzel mindenki könyvévé magasztosul.
Jóllehet ez a könyv a maga nemében nem a legelső, hiszen már több kötet jelent meg a németországi halállágerek borzalmairól, de ily könyv, amely ily részletes és szigorú tárgyilagossággal, és az átélt események természete folytán ily izgalmas érdekességgel tárgyalná a gettózások, deportálások és haláltáborok szörnyű történelmét, még nem került kézbe, és állíthatom, ez a könyv mint történelmi dokumentum ebben a vonatkozásban is messze felülmúlja a hasonló tárgyú kiadványokat.
De különben is az a tény, hogy a könyv Váradról indult ki, onnan, ahol az akkori egész Magyarországon legrettenetesebb volt a zsidóüldözés, a gettózás, és ahol a szerző ezt a könyvet megírta, megkülönböztetett érdekességet kölcsönöz ennek a nagy történelmi munkának és éppen ezért, különösen a váradiak számára, felbecsülhetetlen értéket jelent.
A könyv oly meglátásokat tartalmaz és három, németországi haláltábor életét oly világos és tiszta egyszerűséggel tárgyalja, és annyira filmszerűen vetíti elénk, hogy olvastán valósággal bele tudjuk képzelni magunkat a borzalmakba és szinte ismerőssé válnak szereplői, ismerőssé a táj, a vidék, ahol az események lejátszódtak, amelyeket oly élesen tud érzékeltetni a jó elbeszélő szerző.
A könyv megjelenését mindnyájan csak örömmel és szeretettel üdvözölhetjük, és amikor Horvát Ernő útjára bocsátja, meggyőződésünk, jóval felül fog emelkedni még azon a sikeren is, amelyet talán maga Horvát Ernő sem mert hozzáfűzni.
Nagyvárad, 1947 Ötvös Béla

 

2021. november 2., kedd

 

A mindennapi élet eseményeinek hivatott krónikása a napi sajtó. Az újság, a hírlap az, amely az életben előforduló kis és nagy dolgokat, derűs vagy szomorú eseményeket, az Élet által írt vígjátékokat vagy drámákat a jövő számára – úgynevezett gyors hírszolgáltatással – megörökíti. Az újságíró az Élet íródeákja, aki tulajdonképpen a közönség szolgálatában áll. A közönségnek dolgozik, a közönségnek ír és ő a számontartója a közönség körében az Élet követelményei szerint előforduló eseményeknek. És minthogy az Életben előforduló minden esemény saját körünkből való, mindnyájunkat érdekel. Nincs a világon olyan história, amely valamennyire, kisebb vagy nagyobb mértékben, közelről vagy távolról, keletkezésében, esetleg kihatásaiban vagy következményeiben ne érintene bennünket. Hiszen, ha a fájdalom gyakorta megismétlődő, az Élet törvényei szerint elmaradhatatlan drámai esemény, vagy a – bizony – ritkább derűs események között egyszer-egyszer egy, koncepciójában nagyobb és nevezetesebb, meg idegeinkre inkább ható história kerül az újságíró tollára, legyen az bármilyen természetű, a közönség körében napokig élénk beszéd tárgyát képezi. Ez onnan van, hogy a mindennapi életben előforduló események iránt az emberi lélek szinte mágnetikus fogékonysággal bír. Így van aztán, hogy ami történik az Életben, az mindnyájunk eseménye.

Az újságíró pedig feljegyzi a történt eseményeket, számot ad róluk az ő közönségének. Csakhogy a napi sajtó, illetve az újság csak huszonnégy-huszonnégy óráig él. Akkor új nap következik és minden új napnak megvan a maga újságja.

Az előző nap újságja másnapra már régi használt papírrá lesz. Nagyon ritka hely az, ahol a lapokat gondosan megőrzik évről évre, ellenben az általános úzus az, hogy mihelyt megérkezett a friss lap, az előző napilapot nem vesszük többé kezünkbe, ha csak direkt megőrzésre félre nem tettük. Így aztán azok az események, amelyeket az újságíró, mint hű krónikás, megörökíteni akar újságja hasábjain, az elmúlásba, pusztulásba vesznek. Szebbnél szebb históriák, derűs vagy szomorú, vidám vagy drámai epizódokra borul rá ilyenformán a feledés szürke fátyola. Pedig hány olyan história fordul elő az életben, amelynek mint kimagasló és érdekes eseménynek nem szabad huszonnégy óra elmúlta után a múlt ködébe vesznie, amelynek élnie kell a rohanó új idők folyamán is.

Ez a könyv, amelyet Krónikák könyve címmel most kiadok, ezt a célt szolgálja. A nagyváradi újságírói működésem eddigi hat esztendeje alatt előfordult és általam megírt nagy eseményeket összegyűjtöttem és könyv alakban kiadom. Az olvasó könyvemben sok-sok ismerős névvel fog találkozni. Hat esztendő krónikáit adom át a holnapnak, a jövőnek, hat esztendő históriáiról lebbentem fel könyvemmel a feledés fátyolát, és célom, hogy ha a kedves olvasó kezébe veszi könyvemet, pár órára újból maga előtt láthassa a múltat, emlékezzék azokra a szomorú vagy vidám eseményekre, amelyeknek emléke az elmúlt idővel együtt egyre jobban elmarad mögöttünk.

Amikor e könyvemet a közönség felé nyújtom, az a meggyőződésem, hogy egy mulaszthatatlan kötelességnek teszek eleget, olyannak, amellyel a közönség megértését is bizonnyal megtalálom. És hiszem, hogy a közönség, amelynek én immár közel tizennégy esztendő óta írom hűségesen a napi krónikákat, és amely eddig szeretettel fogadta írásaimat, most is szívesen fogadja új könyvemet, a Krónikák könyvét.

Nagyvárad, 1920. január hóban. Ötvös Béla

2020. november 27., péntek

Szeretem ezt a csodálatos nyelvet, avagy Murádin László köszöntése

Kilencven esztendőt tölt vasárnap az erdélyi magyar nyelvművelés doyenje, Murádin László nyelvész. Szerteágazó nyelvészi és nyelvművelői munkásságát Komoróczy György méltatja.

A címül választott mondat az erdélyi magyar nyelvművelés jelesével, Murádin László kolozsvári nyelvésszel készült beszél-getésben hangzott el a következőképpen: „Bár a nyelvi vétségeket időnként magam is szóvá teszem, de vallom, hogy nem ez a súlypontja a nyelvápolásnak, a helyes nyelvhasználatra buzdító munkának. Felfogásom egyszerű: szeretem anyanyelvemet, ezt a minden előttem élt magyarnak drága örökségét, ezt a minden utánam jövő magyarra átszármaztatandó csodálatos nyelvet. Kötelességemnek érzem szerkezetének megismertetését, a nyelvi műveltség emelését. Csakis a nyelvi műveltség emelése vezethet a helyes magyarság szabályainak betartásához.” Veleszületett adottságának köszönhető, hogy tudományos és tudomány-népszerűsítő munkásságát nem olyan rég, 88 évesen hagyta abba. 2020. november 29-én 90. születésnapja alkalmából köszöntjük Őt: pályatársai, olvasói, barátai. Isten éltesse sokáig! Valahányszor nyilatkozott e sorok írójának, óhaját is megfogalmazta: „Szeretném, ha a Hargita Népében írnád, mert akkor Csíkszépvízen is elolvassák.”
Az aranyosszéki Harasztoson pedagóguscsaládban született és nevelkedett Murádin Lászlót érettségi után az irodalom szeretete vitte a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar szakára. Visszaemlékezése szerint az 1950-es évek elején az irodalomtörténet csupa ideológiai eszmefuttatás volt, ezért számára üdítően hatott a nyelvtudomány száraz adatszerűsége. Nyelvészeti érdeklődését a múlt század egyik legjelesebb nyelvtudósa, Szabó T. Attila keltette fel. Amint a tanítvány mondta: Szabó professzor imponáló anyagismerete felvillantotta a nyelvnek az adatokból kibomló csodálatos világát. 

A nyelvművelés iránti vonzalmának kialakulásában Kosztolányi Dezső Erős várunk a nyelv című, nyelvművelő írásokból összeállított kötete játszott fontos szerepet. Diplomaszerzés után tanársegéd Kolozsváron a Bolyai Egyetem magyar nyelvészeti tanszékén, majd a Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója/főkutatója évtizedeken át, nyugdíjazásáig. Részmunkaidőben nyugdíjasként is dolgozott tudományos műhelyében. Kutatási területe a magyar nyelvjárástan, a hazai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai. Munkatársa volt az Európai Nyelvatlasznak, tagja volt a román akadémiai nagyszótár etimológiai bizottságának. Kitüntetései: Csűry Bálint-emlékérem (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1974), Nyelvőrzés Díj (Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 2000), Lőrincze-díj (Anyanyelvápolók Szövetsége, Budapest, 2002), Mikó Imre-emléklap (Kolozsvár, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (Budapest, 2011).
Több erdélyi napi- és hetilapban közölt évtizedeken át nyelvművelő cikkeket, a rendszerváltozás után a kolozsvári Szabadságban heti rendszerességgel – 88 éves koráig – írta anyanyelvi ismeretterjesztő cikkeit. Szerkesztője volt a Kolozsváron megjelenő, tekintélyes Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények című folyóiratnak és nyugdíjasként is bejárt – ha nem is mindennap – egykori munkahelyére, a Nyelvtudományi Intézetbe. Nyelvművelő írásaiból 14 kötete jelent meg. A hazai és magyarországi nyelvészvilág nem kis csodálkozására egyedül jelentette meg A romániai magyar nyelvjárások atlasza című munkáját, amely terjedelme és adatai szerint egy egész kutatócsoportnak is becsületére válna (csaknem félmillió nyelvjárási adatot tartalmaz). Nyelvtudományi szakszerkesztője volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak.
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Nyelvtudományi Szakbizottsága 2015-ben a hazai magyar nyelvészekről szóló sorozatát ővele indította útjára (Erdélyi magyar nyelvészek 1. Murádin László).
Figyelmet érdemel egyebek mellett nyelvünk erdélyi, romániai helyzetével, állapotával, a politikával is összefüggő gondolata: „Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem. Küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. A nyelvművelésnek a maga sajátos módszereivel tudatosítania kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv. Az édes anyanyelv.”
Elképzelhető, ha Csíkszépvízen köszöntenék a jeles nyelvjáráskutatót, elhangzana ilyen mondat is: Sok mái napot, Tanár Úr!
hargitanépe

2020. október 20., kedd

Megjelent Ötvös Béla Május című kötete

 

Ötvös Béla saját kiadásában megjelent Május (1909) című elbeszéléskötetével irodalmi sikert ért el. Úgy gondoljuk, hogy 111 év után itt az ideje egy kicsit elmerülni az akkori világ hangulatában. A továbbiakban egy kis ízelítővel keltjük fel figyelmüket. 

Egy kávéházban, ahol talán legzajosabb az élet, ahol éjszakánként víg zeneszó mellett durrognak a pezsgős palackok és amely egyben a bohémek kedvenc tanyája, egy sarokasztalnál újságírók ülnek. Munkájukat befejezték és most feketére gyűltek össze, amely mellett egy-két órát elbeszélgetnek. Mindegyiknek van valami mondanivalója. Hol egyik, hol másik beszél el egy történetet, amely vele esett meg, vagy amelyet megírt lapjában.

Mennyi dráma, mennyi tragédia kerül tollukra! Mennyi érzésről beszélnek, mennyi érzés rázza meg lelküket, mely lassanként edzetté válik, de sohasem lesz érzéketlen. Az újságíró szíve és lelke örökké érzésekkel van tele és ezért tud szilárd, elhatározott lenni. Egyik érzés hatalmasabb lelkében, mint a másik, és ha az egyik erejét, öntudatát csökkentené, a másik védbástya gyanánt áll és ő ismét az erős lelkű újságíró. Így van aztán, hogy egy igazi újságíró lelke egész világot ölel fel…

2020. július 1., szerda

Megjelent a Kultika második száma

 

Gondolatok a karanténból

A 2020-as év sok szempontból hozott változást az életünkbe. Áldozataivá váltunk egy ismeretlen kór hozta változásnak, amely kivétel nélkül mindannyiunk életére hatással volt. Bár reakcióink mértéke nem mindig volt arányban traumáink súlyosságával, kétségtelen, hogy a változás felborította mindannyiunk addig megszokott életét. Az áldozat szó jogi értelmezésben mindenkire vonatkozik, aki bizonyítani tudja, hogy megkárosították, pszichológiai értelemben viszont sokkal tágabban értelmezhető. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféleképpen éltük meg ezt a nem várt periódust. Sokan, akik amúgy nem szeretik munkájukat, még azok is lázadoztak egy idő után annak hiányából adódóan. Tény, hogy mindenkitől áldozatokat követelt a vírus okozta változás.

                                                                                         Antalka Ágota